Santa Monica temető

Rickie

Hihetetlen, hogy mennyire fel tudott bosszantani, mindössze pár perc leforgása alatt! Ha pedig volt valaki, akit még nála is jobban sajnáltam, az Rosie volt. Unokahúgom szépen cseperedett, de azért nem ártott volna némi apai szeretet neki. Csodáltam a kislányt, ahogy saját magának sütött-főzött, és annak ellenére, hogy Vin majdhogynem levegőnek nézte, mégis tudott vidáman mosolyogni és beszélgetni. Engem mindig kitörő örömmel fogadott, és csupán azért nem vittem el még az öcsémtől anyáékhoz, mert féltem, hogyha ezt megteszem, Vincent öngyilkos lesz.
Igaz, hogy Rose nem volt rá túl nagy hatással, és nem tudta kirángatni a mélabúból, de életben tartotta.
Miután túlestem ezen a fantasztikusnak nagy jóindulattal sem nevezhető találkozáson nem tudtam mit kezdjek magammal. Egy darabig céltalanul kóboroltam a városban, motoromon róttam az utakat, majd gondoltam egyet, és a temető felé vettem az irányt. Úgy döntöttem, meglátogatom a sógornőmet, már úgyis rég jártam nála.

A temető előtt lefékeztem, majd megállítottam a motort és kitámasztottam, a bukósisakomat a kezemben lóbálva léptem be a kitárt, kovácsoltvas kapun. Kissé megborzongtam, és elindultam a megfelelő parcella felé. Itt mindig megmagyarázhatatlan nyugalom lett úrrá rajtam, s talán emiatt, de szerettem idejárni. Már ha időm és Beth engedte. Furcsa, nemde?
A sírhoz érve leguggoltam, és megsimogattam a súlyos, fekete márványtömböt.
- Szia! Bocs, de nem hoztam virágot, egyenesen Vintől jövök. - Különös lehetett, hogy egy sírkővel beszélgettem, de nem érdekelt, ilyenkor minig olyan érzésem volt, mintha tényleg vele beszéltem volna. - Nagyon kivan. És hiányzol neki. Meg mindnyájunknak...
Nem kedveltem a vámpírokat, és a falka minden tagját óva intettem tőlük, de a vadászok... ők más tészta voltak. Gyűlöltem őket.

Lépteket hallottam mögülem, de nem fordultam meg, egyelőre csak a fülemmel követtem az útját. Ahogy a szélirány egy kicsit megváltozott mély levegőt vettem. Vámpír volt az, nem lehetett túl messze, de ahogy hallottam, megállt.
Abbahagytam a sírral való beszélgetést, és hátrapillantottam a vállam fölött a jövevényre.
- Hello! - köszöntem halkan. Nem volt értelme kiabálni, vagy felemelni a hangomat, egyrészt, mert temetőben azért mégse illik kiabálni, másrészt: tudtam, hogy tökéletesen hallott.
Vetettem még egy utolsó pillantást a sírkőbe faragott, kacskaringós betűkre, ujjai hegyét finoman végighúztam a néven, majd felálltam, zsebre tettem a kezeimet, és a nő felé fordultam kíváncsi, fürkésző tekintettel.
- Gondolom nem hozzá jöttél - böktem fejemmel a mögöttem lévő sír felé.

Hallgattam a válaszát, s vele ellentétben én bizony végigmértem őt. Minden nővel ezt csináltam, nem tehetek róla, rossz beidegződés. Magyarázatát követően tekintetem a kezére ugrott. A másodperc tört részéig megfordult a fejemben, hogy nem fogadom el, de ez hatalmas tahóság lett volna. Egyrészt mert nő volt, másrészt meg még semmi olyat nem tett, amivel kiérdemelje a rideg bánásmódot.
Halvány mosolyra húztam a számat, és nem csontropogtatóan, de megszorítottam a kezét. Gyűlöltem a lagymatag kézfogásokat, a döglött hal effekttől legszívesebben kirohantam volna a világból.
- Dante Bezarius - mutatkoztam be én is, azt viszont, hogy mi vagyok, inkább megtartottam magamnak egyelőre. A kézfogáskor úgyis jobban éreztem a belőle áradó vámpír-erőt, s valószínűnek tartottam, hogy mostanra ő is rájött, miféle fajta vagyok.
- Igen - feleltem a kérdésére. - A sógornőm volt.
Nem tudtam palástolni a bánatomat, ebben az esetben a pókerarc valahogy mindig cserben hagyott. Nem két hete történt, ez igaz, de az emlék akkor is ugyanolyan elevenen élt bennem, mintha két perccel ezelőtt esett meg volna a tragédia.
- Kellemes itt, nem? - tereltem inkább más merre a szót, majd egy sóhaj után erőt vettem magamon, és mindent, ami nem rá tartozott szépen a háttérbe szorítottam. Felnéztem a közeli fűzfa sejtelmesen susogó lobkoronájára.

- Régi história - vontam vállat, de magamban ezt egyáltalán nem tudtam ilyen simán és könnyedén lerendezni. A szenvedés azonban magánügy, és nekem még mindig kevesebbet kell elviselnem, mint Vinnek. habár, az utóbbi időben... Mindegy.
Érdeklődve hallgatom a válaszát, nincs kedvem csipkelődni, vagy gúnyolódni, egyrészt a hely, másrészt a hangulatom miatt. Különben is, nem kell folyton elviselhetetlennek lenni. Felelete végére elmosolyodtam.
- A haláltól sokan félnek, sőt, valami iszonyatos rosszként gondolnak rá, amit le akarnak győzni, de ezt nem lehet. - Végigjárattam e tekintetemet a komor köveken. - Tudom, hogy morbid, de... engem megnyugtat és feltölt ez a hely.
- Kocsma van, meg pékség - mondtam, miközben az emlékeim között kutattam, környékbeli kávézók után, ám hiába. - Kávézóról nem tudok - vakartam meg a tarkómat tanácstalanul, majd lassan elindultam a kapu felé. - A belvárosban viszont van egy nagyon pöpec kis hely. - Minél közelebb értünk a kijárathoz, annál jobban kezdett visszatérni a szokásos beszédstílusom.

Láttam, hogy nem kedveli ezt a témát, habár, ki az, aki szeret ilyesmiről diskurálni. Szemmel láthatóan ő is elveszített már egy, vagy akár több személyt is, akik közel álltak hozzá. Hiába fordult el, az orrom remekül működött, éreztem a könnyek illatát. Úgy gondoltam, mára elég is a Kaszásról folytatott diskurzusból.
Ahogy kifelé mentünk, szórakozottan elmosolyodtam a gondolatra, hogy milyen mérges lenne most apám, ha látna. Ég tudja miért, rühellte a vámpírokat, amióta csak az eszét tudta.
- Bánom, de hát nincs mit tenni - sandítottam rá a szemem sarkából, aztán gyorsan észbe kaptam. - Csak viccelek,nyugi, nem kell minden szavamat komolyan venni.
Voltak olyanok, akik élből félreértettek minden kis csipkelődést, és hatalmas feneket kerítettek a dolognak. Persze ilyenkor általában én kaptam az utólagos lehordást, vagy Beth-től, vagy apámtól. Szerintük fel kellett volna végre nőnöm, szerintem meg dög unalmas lenne folyton komolykodni.
- Elég mesze van - álltam meg a motorom mellett, majd végignéztem Ricki ruházatán, aztán a járgányra sandítottam. - Hát, ez így bajos lenne...