Roy Kunterbeck

Roy Kunterbeck



"Mosolyogj! Ez a második legjobb dolog, amit a száddal csinálhatsz."

----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Teljes név: Roy Fredrick Kunterbeck
Becenév: Roy, ezt nem igazán lehet becézni
Kor: 21+50
Születési idő/hely: 1940. szeptember 1. Counterbrick (Kanada)
Faj: Vámpír
Nem: Férfi
Foglalkozás: Pultos egy bárban
Klán Független
Átváltozás: Mandy Lane változtatta át 1961-ben annak a főiskolának a kollégiumi szobájában, ahol Roy épp akkor tanult.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

Édesapa: | Gregor Kunterbeck | már nem él | nem sokat foglalkozott Royjal |
Édesanya: | Marina Claytour | már nem él | mindig jó volt a kapcsolatuk |
Testvér(ek): | Marcus Kunterbeck |30+45 | Roy gyűlöli, mivel Marcus vérfarkas lett |
Egyéb hozzátartozók: | nincs |

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

Jellem: Igazi dilis, őrült fiú. Nem érdekli senki véleménye. Azt mondanánk, hogy kedves. Tud persze bunkó lenni, mint minden srác, de legtöbbször nem akar. Jó szándékú, sosem ártana senkinek. Sokszor nézik melegnek, pedig nem az, csak próbálja mindennek a jó oldalát nézni. Sokat nevet, de sosem egyedül. Ebből kifolyólag rájöhetünk, hogy sok barátja van, ritkán látni egyedül, mivel gyűlöli a csendet és a magányt. Bulizós srác, minden őrültségben benne van. Sok férfival ellentétben elég jól meg lehet beszélni vele a komoly dolgokat. A sok év tapasztalat, ami mögötte van, rengeteg jó tanáccsal szolgál és garantáltan nem mondja vissza senkinek titkaidat. Önfejű, nem lehet neki parancsolni, ez az egyik nagy hibája. A másik pedig, hogy roppant mód szereti az alkoholt, ha pedig lerészegedik, sok hülyeséget csinál, sokszor olyat, amit megbán. Nem cigizik és a drogokat is valamennyi alkalommal visszautasította már.

Kinézet: Helyes. Ez az egy szó jellemezte is, felesleges lenne több szót pazarolni rá. De mivel bővebben kell kifejtenem, ezért próbálom részletesebben elmagyarázni, miként is néz ki emberünk. Magas, mindig magasabb volt, mint a korabeliek, de legalább nem kellett aggódnia, hogy alacsonyabb lesz a lányoknál. Azt utálta volna. Enyhén izmos, nem jár gyúrni, de vámpírrá válása sokat erősített testét. Arca kisfiús, a férfiasság vonásai mintha meg sem jelentek volna rajta. Arca enyhén borostás, talán csak ez jelzi, hogy nem egy tizenhét éves kis sráccal van dolgunk, ennek ellenére borotválkozik, már nem egyszer panaszkodtak rá a lányok. Szemei jégkékek, amik bármelyik csajt elbűvölik és magába bolondítja őket. Fogsora hófehér, hibátlan, sosem hordott fogszabályzót. Haja sötétbarna, de nyáron sokszor kivilágosodik és amolyan gesztenyeszínű lesz. Öltözködése laza, sportos, még melegítőben is simán kimegy az utcára, mert szerinte olyan, mintha pizsamában lenne, a pizsama pedig, mint tudjuk a legkényelmesebb öltözék a világon.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

Előtörténet:

Nos ehhez is elérkeztünk. Tudják sosem gondoltam volna, hogy bárki az életemről fog kérdezni. Sőt, azt sem hogy egyáltalán majd érdeklem akárkit is. Tény, hogy sokszor feltűnési viszketegségem van és hogy rengetegen ismernek, de nem tartottam magam soha olyan személynek, akit érdemes lenne meginterjúvolni. Egy vagyok a sok ember közül, csepp a tengerben.
1940 szeptember elseje nem csak a sok iskolai évnyitó egyikének napja volt, hanem születésemé is. Sokáig utáltam, hogy ekkor van születésnapom, mert nyár vége felé már inkább az iskolára készülünk és nincs idő még szülinapi zsúrokat is tartani, de elfogadtam. Végül is mit tehetnék ellene? Mikor a kórházból hazaérkeztem, hatalmas tömeget csődítettek össze a "tiszteletemre". Személy szerint feleslegesnek találom, hisz lesz elég idejük felköszönteni meg még isten tudja hány összejövetelen elárasztani a szeretettel. Később megtudtam, anyám is jobban örült volna, ha kicsit nyugalom vette volna már körül. Mindig is irtózott a kórházaktól, amit azt hiszem örököltem. Míg bent tartották, egy szemhunyásnyit sem aludt és abban reménykedett, otthon majd végre valahára sikerül, de hála apámnak, ez nem jött össze. Miután lement ez az egész megszületett-a-gyerek herce-hurca, anyám kipihenhette magát és mondhatni ekkor kezdődött el igazán az életem. Nem voltam egyke. Marcus négy évvel volt idősebb, mint én és ezt gyakran kihasználta. Állandóan piszkált, még három évesen is csak úgy fellökött, ha elment mellettem. Ennek ellenére szeretett, csak gondolom titkolta, teszem hozzá elég jól.
Mikor általános iskolába mentem, nagyon vézna és gyenge kölyök voltam. A többi gyerek belém kötött, megvertek, bezártak a szekrényekbe meg ilyesmi. Persze, ha Marcus ott volt ő általában segített rajtam, de neki is órái voltak, nem állhattam mindig mögé. Ötödikes koromban volt először, hogy én vertem meg egy másik gyereket, puszta önvédelemből. Marcus rettentő büszke volt rám és ennek örömére elvitt fagyizni. Életem legjobb fagyija volt, mert tudtam, hogy kiérdemeltem. Kicsit megviselt, hogy már nem járok vele egy suliba. Talán csak az vigasztalt, hogy nem ment messzire, nem lett kollégista, hanem otthon maradt velünk és késő délután mindig hazajött. Nekem már volt annyi eszem, hogy ne maradjak otthon és kollégiumba menjek. Egyszerű gimnáziumban tanultam, hisz feleslegesnek tartottam, hogy szakközépiskolába menjek, ha még nem vagyok biztos tovább tanulási terveimben. A hírnevem valamiért megnőtt és határozottan pozitív irányban, bár korántsem voltam a legmenőbb srác a suliban. Nem szoktam dicsekedni vele, meg hát nem is nagy dolog, de azért hozzá akartam tenni, hogy tizenhat évesen vesztettem el a szüzességem egy buliban. Részeg voltam, valami szőke lánnyal mentem fel az emeletre és hát megtörtént. Ha lett volna eszem, akkor okosabban csinálom az egészet, mert sosem voltam a rövid távú kapcsolatok híve, márpedig ezt a lányt többet nem hívtam, plusz még a nevére sem emlékszem.
Az érettségi végeztével főiskolára mentem. Anyám mindig azt mondta, tanuljak, mert hülyéből sok van. Így is tettem és az orvosi pályára akartam lépni. Anyám gyógyszerész volt, apám meg felszolgáló egy étteremben, szóval nem mondanám egyiket sem álom állásnak, de megtudtak élni. Ennyi a lényeg. Apámmal a viszonyom nem volt túl jó már ekkor sem. Nem érdekelte mik a céljaim, valószínűnek tartottam, hogy az bántja, nem az ő nyomdokaiba lépek. Marcus ekkor már lediplomázott és egy lakást vett ki a belvárosban. Ügyvédnek állt, ami elég jó szakma és okos is volt mindig. Biztos voltam benne, hogy jó élete lesz. Anyám akármikor mentünk hozzá sírva fogadott minket. Egyrészt, mert hiányoztunk neki, másrészt pedig, mert büszke volt ránk, okkal. Aztán volt egy nap, mikor minden megváltozott. Sosem fogom elfelejteni azt a napot.

Harmadéves voltam a főiskolán. Még egy évem volt hátra, aminek örültem, de tudtam, hogy nehezebb lesz minden. Állás, lakás, család alapítás, bár utóbbival még várni akartam pár évet. Nem volt barátnőm, amúgy sem voltam nagy csajozós, inkább mondjuk úgy, az igazira vártam. A kollégiumi szobámban ültem, rajtam kívül még egy srác volt bent, Max. Max az fajta srác volt, aki okos, csak nem igazán akarja kamatoztatni tudását. Egyszóval lusta. Füvezett, gyakran nekem is adott belőle, de nem szoktam rá, nem is akartam. Ha beszívva ültem volna be egy órára, megeshet, hogy azzal a lendülettel, amellyel bementem, ki is penderítenek az iskolából.
-Hé te... - sosem tudta a nevemet, amin nem lepődök meg. Az iskola valamennyi tanulói közül csak azoknak jegyezte meg a nevét, akik piával vagy fűvel tudtak szolgálni, de azokét sem mindig.
-Hm? - fejemet felé fordítottam, de mobilommal bíbelődtem közben. Valami oknál fogva nem akart bekapcsolódni és próbáltam megjavítani.
-Azt hallottam összejöttél Mandyvel. Igaz? - közben szélesen elvigyorodott. Mandy Lane volt a suli "királynője", minden pasi álma, ő volt az, akit soha senki nem kaphatott meg.
-Nem. Vagyis...nem tudom. Szóval azt nem mondanám, hogy összejöttünk, csak úgy veszem észre...talán akar valamit. Nem is érdekel különösebben. - vontam meg a vállam. Az igazság az, hogy előző nap jött oda hozzám, hogy ráérek-e ma, mert tanulni akar. Velem. Érdekes, ugyanis nem voltam egy stréber, de jó jegyeim voltak. Furcsának találtam, de beleegyeztem, mert én is azok közt voltam, akik sokat álmodoztak róla, csak én tudatában voltam annak, hogy soha, de soha nem kaphatom meg és nem csak én, hanem senki.
-Aha. Érdekes. Akkor minek jön ma hozzád? - kérdezte és fejével a naptáram felé bökött, ahova hatalmas, piros betűkkel ki volt írva: 22:00 - Mandy Lane!!.
-Tanulunk. - morogtam, és akkor jöttem rá milyen hihetetlenül nagy ostobaságnak hangzik, amit mondtam. Max nevetve szívott cigijéből.
-Oh, f*sza. Akkor én most lelépek, nem akarlak zavarni titeket a "tanulásban". - mondta ujjaival apró kis idézőjeleket rajzolva a levegőbe a "tanulásban" szó köré.
-Tényleg csak tanulunk. - néztem most már rá és összeráncoltam homlokomat.
-Oké-oké. Csak nyugodtan. Csak halkan csináljátok. Tudod...a szomszédban valaki aludna. - kacsintott egyet, végül kiment a szobából, fogalmam sincs róla, hogy hova. Nagyot sóhajtottam és megráztam fejem, aztán már csak vártam...Mandy Lanere.
És nem is kellett sokáig várnom. Kezemben egy motoros magazint tartottam és néztem, épp melyiket volna jó megvenni. Világ életemben nagy motor-rajongó voltam, és magamnak is akartam egyet, de ezt csak a fősuli után. Előtte semmiképp sem akartam költekezni, legalábbis nem ennyire. Árnyékok játszottak az ajtó alatt beszűrődő résen, valaki állt ott, feltételeztem a lány, akire vártam. Már nem tudtam ugyanúgy koncentrálni az újságra, így csak tettettem, mintha nagyon bele lennék merülve az olvasásba. Pár puszi történt még meg az ajtó előtt, amiből arra következtettem, hogy Mandy-t a barátnői is elkísérték. Sosem értettem ezt a puszis dolgot. De miután kicsit több eszem lett, arra következtettem, hogy ez olyasmi lehet náluk, mint nálunk férfiaknál a kézfogás. De amúgy passz, nem értek én ehhez. Halk kopogás, vártam egy kicsit.
-Szabad! - mondtam felemelve hangomat, hogy jól halljon és már be is lépett az ajtón.
Ott állt teljes, fizikai valójában és olyan mesterien kecses módon csukta be az ajtót, hogy még ajkaim is elnyíltak a csodálkozásban. Gyönyörű, szőke haj, megbabonázó, zöld tekintet és hófehér bőr. Ajkain most is a jól megszokott, bájos mosoly ült, amit sajnos nem tudtam viszonozni. Nem azért, mert ne akartam volna, hanem egyszerűen annyira izgultam és...féltem, hogy nem tudtam arra is koncentrálni, hogy szám széle felfelé görbüljön.
-Szia, Roy! Remélem nem zavarok? Kicsit késő van, de...csak ilyenkor érek rá általában...
-Nem, dehogy. Vagyis...engem nem, ha neked nem gond, akkor nyugodtan, meg én szívesen és... - vágtam szavába és habogtam össze-vissza. Zavarban voltam, talán még el is pirultam. Ő volt az egyetlen lány, aki ezt a fajta zavart elő tudta bennem idézni, bármikor. Nem azért, mert most már vámpír vagyok és nem lehetséges, csak egyszerűen...olyasmit éreztem, mint a szerelem, de még nem az volt. Nem tudok szerelmes lenni anélkül, hogy igazán ismernék valakit. Az egy éjszakás kalandok sem szerelmek, és ez sem volt még az, de nagyon erős érzelmeket tápláltam iránta, már úgy is, hogy csak láttam minden nap.
-Oké, értelek. Uh...istenem de utálom ezt... - kacagott fel, majd utolsó mondata halk mormogásba és sóhajba fulladt. Felvont szemöldökkel néztem rá, kíváncsiságomnak hangot is adtam.
-Mit utálsz? - félre tettem a magazint és kíváncsian fürkésztem arcát. Ő közben leült az ágy végébe és letette maga mellé a táskáját. Láttam rajta, hogy meglepődött milyen éles hallásom van, bár korántsem olyan éles, mint most.
-Semmit. Mindegy. Tanuljunk... - mondta és már pakolta is kifelé könyveit, de nem engedtem.
-Nem. Szeretném tudni. Kíváncsivá tettél. - mondtam és elmosolyodtam. Bizony, sikerült kicsikarnom magamból egy nyavalyás mosolyt.
-Féltek tőlem? Vagy...vagy mi? Nem értem miért viselkedik mindenki úgy velem, mintha nem is tudom, valami popsztár lennék. Látom rajtad, hogy olyan megszeppent vagy, de nem tudom miért. - bukott ki végül belőle, én meg csak elképedve bámultam rá. - Oké, most hülyének nézel, de hidd el, nem vagyok az.
-Nem, én nem. Kicsit...meglepődtem, ennyi az egész. Azt hittem tisztában vagy vele, hogy minden srác hasra van esve tőled, a lányok nyolcvan százaléka pedig voodoo-babákat gyárt a neveddel, amit este titokban szétszurkálnak, olyan irigyek. - fejtettem ki az okokat, pluszba hozzátettem. - És igen, kicsit megszeppent vagyok, talán mert én is a srácok azon csoportjába tartozok, akiknek bejössz, de szerintem ezzel te tökéletesen tisztában vagy.
-Ezt mind egy levegővel? Nahát Roy... - mosolyodott el, de szemében láttam, hogy nem egészen van még mindig megbékélve a helyzettel. - Szóval tetszem neked? - kérdezte csábos tekintettel, de semmi mást nem csinált. Kinyitotta maga előtt a matek füzetet és ceruzát vett a kezébe.
-Meglepő lenne, ha azt mondanám, igen? - kérdeztem vissza és arrébb csúsztam az ágyon, hogy odaférjen mellém, fejjel lefelé nem tudok magyarázni.
-Cseles. Kérdésre kérdéssel, mi? - mosolyodott el, de addig meg sem szólalt, míg odakúszott mellém. Rövid ujjúban volt, egy V kivágású felsőben, aminek mély dekoltázsa szabad belátást engedett a keblekig. - Ha lehet ne ilyen feltűnően. Azt akarod, hogy zavarba jöjjek? - nevetett. Istenem milyen szépen nevetett, és én csak pár centire ültem ettől a csodálatos nőtől, tehetetlenül. De...talán csak arra várt, hogy lépjek. Hiába tette.
-Bocs...én, csak...izé...tényleg bocs. - fülig vörösödtem és inkább kihalásztam füzetemet a táskámból.
-Nyugi már...pasiból vagy. Azt hiszed nem fordult már elő vagy ezerszer? Csak azért mégis kicsit zavaró, ha nem rád néznek. Na igen...már megszokhattam volna. - elhúzta száját, komoran bámult az üres lapra és rajzolgatni kezdett valami emberkét. Rossz kedve lett. Bűntudatom volt, mert úgy éreztem, hogy miattam.
-Mit szokhattál már meg? - tettem fel bátortalanul kérdésemet.
Felém nézett, egy kósza tincset simított füle mögé, hogy ne lógjon szemébe. Megvonta vállát és egy kedvetlen mosoly kíséretében válaszolt.
-Azt, hogy általában minden pasinak csak arra kellek, hogy becsaljon az ágyba, lefektessen aztán elbüszkélkedhessen vele, hogy "Jaj, ő bizony Mandy Lane-nel volt". Idióták. - átszakadt a papír, mérgesen dobta arrébb a füzetet. - Most tanulunk vagy nem? Azt hittem azért jöttem át, hogy segíts és mióta itt vagyok...
-Nem minden srác olyan. - szakítottam félbe. Nem néztem rá, Isten őrizz, úgy aztán bennem ragadt volna a szó.
-Igen? Tudnál példát mondani? Mert párkapcsolatok terén már jó ideje elég hülye vagyok. Ugyanis egyetlen, kapcsolatra kész pasit sem találtam már úgy...hát jó rég óta. - fájt, hogy rajtam vezette le haragját, de közben magamban jót derültem rajta. Vicces, milyen szép még így is.
-Én...én a tartós kapcsolatok híve vagyok. Mármint...tudom, férfiból vagyok én is és minden okod meg van rá, hogy ezt feltételezd rólam is. Sőt, elárulom, hogy már nekem nem egy futó kalandom volt, de...de akadnak lányok, akik el tudják venni az ember eszét és mindenféle őrültségre készek. Ilyen őrültség például a hűség. - megvontam vállam és felé néztem. Elmosolyodott.
-A te életedben van ilyen lány? - kérdezte és térdét mellkasához húzta.
-Van. Csak neki nem vagyok elég jó. Sőt, ami azt illeti senki. Sokszor azt hiszem válogatós vagy...vagy csak egyszerűen sokra tartja magát és úgy gondolja, senki nem érhet fel a szintjére. - nem tudom leesett-e neki, hogy őt jellemzem, de nagyon úgy tűnt, igen, mivel elképedve nézett rám.
-Ez b*romira nem így van. Nyitott vagyok a szerelemre. Csak te nem érted. Nem értheted. Nem tudod miken mentem már keresztül. Annyi csalódás és...áh, hagyjuk. Ugyanolyan s*ggfej vagy, mint a többi. - felpattant az ágyról és bepakolta füzetét a táskába. Ideges volt, nagyon ideges. Gondolkozás nélkül álltam fel és siettem át az ágy másik oldalára.
-Nem...figyelj nem úgy értettem. Sőt, sehogy, én csak...
-Te csak mi? Azt hiszed ha már nem jövök össze veled, akkor már egy r*banc vagyok? Hm? Mondd meg nyugodtan. Azt is tudom, hogy egy idegbetegnek nézel, de nem vagyok az. Csak egyszerűen olyan szinten beképzelt b*nkó mindegyikőtök, hogy...áhj az már fáj komolyan mondom. - hajába túrva hátra simította szőke tincseit és az ajtó felé iramodott, mire anélkül, hogy átgondolva, nem jó vége lehet, megragadtam csuklóját és visszarántottam. Megcsókoltam. Kezeimet nem vettem le csuklójáról, bilincsként csatoltam őket rá, hogy véletlenül se tudjon elmenni. Azt hittem ellenkezni fog. Olyan vágy tombolt már bennem régóta iránta, hogy furcsán jó érzés volt most mindet kiengedni magamból. Lassan Mandy ajkai is szétnyíltak utat engedve nyelvemnek, mely próbálta átvizsgálni szája legrejtettebb zugait is. Csókom viszonzásra talált, kezeit mellkasomon vezette fel s tarkómat megmarkolva próbált közelebb, vagy inkább lentebb húzni, ugyanis, mint már mondtam, rettentő magas vagyok.
-Pár perce még féltél tőlem. Vagy hazudtál? - zihálta s próbált szemembe nézni, ehelyett inkább a padlót kezdte fixírozni.
-Nem szokásom hazudni. Én a jó fiú vagyok, ha netán nem jöttél volna rá... - mosolyodtam el, mire viszonozva mosolyom, valami furcsaság villant fel szemében. Nem tudom mi lehetett, talán a vágy tüze lobogott oly hevesen benne, kezdtem megijedni, mégis bizsergés járta át egész testem.
-Kár. A rossz fiúkra bukok. - jegyezte meg és ajkába harapva mellkasomnak feszítve karját hátra lökött az ágyra.
Meglepetten néztem rá, nem gondoltam, hogy ekkora vadság rejlik benne. Táskáját a földre dobva mosolygott rám, aztán rám vetette magát. Nem fogott le, sóvárgó tekintettel bámult gyönyörű, smaragd szín szemeivel. Körbe nyalta ajkait, végül halkan szólalt meg.
-Ideje véget vetni a jó fiú imidzsednek. - nevetett fel, majd hirtelen nyakamhoz hajolt. Erős szúrás érte bőrömet, majd éreztem, ahogy egyre mélyebbre fúrják magukat az apró szemfogak. Halk nyögés hagyta el Mandy ajkát, amint vérem kiserkent és szájába folydogált. Próbáltam segítségért kiáltani, de nem ment. Alig egy perc elteltével már olyan mámor fogott el, amit még életemben nem éreztem. Kezeim csípőjét markolva próbálták közelebb húzni, hogy teste teljesen enyémhez préselődjön, lassanként eggyé váljunk. És csak itta, itta az "életemet".
-Igyál! Roy, Igyál! - hallottam a kétségbeesett szavakat, és ahogy valami számba csöpög. Fejemet próbáltam elfordítani, rosszul voltam még a gondolatától is, hogy megigyam a vérét. Hörögve köptem ki a pár cseppet is, ami számba folyt. Aztán különös módon elkaptam csuklóját. Tekintetem találkozott övével. Szája csupa vér, vércseppek a ruhákon, az ágyon, mindenütt. Mohón ittam vérét, majd leállított, bár igen nehezen. Szemeim felcsillantak, keze meglendült és halántékon vágott. Minden elhomályosult, majd sötétség borult elmémre.

Nem láttam többet. Egyedül keltem szobában arra, hogy Max kopogtat az ajtón. Mandy bezárta mielőtt lelépett és ahogy elnéztem eltakarított magunk után. Sok időbe telt, míg rájöttem, hogy mivé váltam. Nehezen tudtam uralni szomjamat, de első sorban az zavart, hogy nem tudom mi van Vele. Egy idő után feladtam. Elvégeztem az iskolát és kivettem egy lakást. Motort is sikerült vennem és azt hiszem minden nagyobb célomat elértem az életben. Bár most pultosként dolgozok, később orvosnak akartam állni, ami mint tudjuk, nem jött össze. Vámpírként nehezen tudnám türtőztetni magam a véres testek között. A független klánok egyikéhez csatlakoztam, mivel sem a Kamarilla, sem a Sabbat nem vonzott különösebben és egyiknél sem éreztem úgy igazán "otthon" magam. Élem az életem, néha eszembe jut Mandy, hogy most valahol a világ ki tudja melyik részén még mindig él. Érzem, sőt tudom, hogy egyszer még megtalálom és az enyém lesz.